Vajda János: Gina emléke

XIII
Egyszer megölelni,
Egyszer megcsókolni,
Örökké ölelni,
Örökké csókolni!
Mit nekem e rövid
Elmulandó élet?
Örökkévalóság!
Amit tőled kérek.
Kedvesem, szerelmem
Az élet mulandó -
Játsszuk ki a halált,
Az örökkévaló.
Ölelj meg, csókolj meg,
S élek beléd halva -
Örökké ölelve,
Örökké csókolva!
(1856)

Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
én nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok;
kivánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét s hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod az életed,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet;
törvényen kívűl, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint a lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.

Reményik Sándor:

Gyógyíts meg!

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Nézd: elszárad a fám,
A testem-lelkem fája...
De épek még a gyökerek talán.
A tompa, tunya tespedés alatt,
Gyökereimben: érzem magamat,
És ott zsong millió melódiám.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Hiszen - nem is éltem igazában.
Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,
Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:
Rólam gondolt roppant gondolatod
Torz árnyéka képen.
Egy kóbor szellõ néha-néha
Valami balzsam-illatot hozott.
Akkor megéreztem: ez az élet,
S megéreztem a Te közelléted, -
S maradtam mégis torz és átkozott.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet.
Én szeretni és adni akarok:
Egy harmatcseppért is - tengereket.
S most tengereket látok felém jönni,
És nem maradt egy könnyem - megköszönni.

Szabó Lőrinc

Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.

Reményik Sándor: Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcsô, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ô érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezôn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendô, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívébôl
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.


(Ma már nem ez a kedvenc, de sokáig az volt)

Karinthy Frigyes: Előszó
------------------------

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Próbáltam súgni szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom,
De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is sugni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higyjem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kinoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él.

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek,

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhirt, jó hirt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.

Tóth Árpád

Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek-
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatért
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

Zelk Zoltán -

Hegedűszó

Hegedűszó, hegedűszó,
hegedű édes zokogása,
az a mély hang, a fekete,
s a vékony fehér cérnaszála.

Te muzsikus! Varázstudó!
Kezedben vonó: varázspálca.
Egy mozdulattal fölfűzöd
mindünk szívét e cérnaszálra.

Egymáshoz fűzve így ülünk.
Fölöttünk száll, suhog a dallam.
Az ismerős! mit úgy tudunk!
s nekünk mégis kimondhatatlan.

Mi torkunkban, nyelvünkön ég,
de nincs hatalma rajta szónak,
amit csak a négy húr felel,
a híven faggató vonónak.

A dal, mely csecsemőkorunk,
s az öregség hólepte tája,
hová talán el se jutunk,
de lelkünk mégiscsak bejárja.

Múlt és jövő két szárnya zúg,
suhog fölöttünk a teremben -
s amikor végül is lehull,
egy pihéje arcomba lebben.

Fölrezzenek. Szemembe süt,
kigyúl a való, mint a lámpa.
De szívemben még búg tovább
a szomorúság boldogsága.

Szabó Lőrinc

A vándor elindul


Bottal s öreg kutyámmal indultam hazulról.
Dalolva mentem és torkom nem unta még az
országút fáradtságos énekét. -Tudod,hogy
a Nap barátja voltam?Ő édesítette
agyamat hajnali rétek szagával;aztán
minden csigát s kavicsot külön megmutatva
látni,szeretni és csodálni tanított...
Minden kanyarnál új dolgok fogadtak,és a
friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
egyenlő távolokból.Majd,lombos hegyek közt,
még szebben tündökölt a sokalakú élet.
A Nap barátja voltam;ő kísért el estig,
s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
csókkal búcsúzott tőlem.-Óvatos morajjal
tapogatózott lefelé a víz,s a pontyok
aludtak a tavakban.Lepihentem én is
s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
de nem féltem,tudtam:a vén kutya vigyáz rám,
belefúrja szemét az állandó sötétbe
s őrt áll előre nyújtott nyakkal s tárt fülekkel.

József Attila: Tedd a kezed

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.

Búcsú

Majd álmaidban meg-meglátogatlak,
mint messzi vendég, kit senki se várt.
Ne hadd, hogy kinn az úton ácsorogjak
Az ajtót be ne zárd!

belépek hozzád, csöndben letelepszem,
s csak nézlek, nézlek a homályon át.
És mikor édes arcoddal beteltem,
megcsókollak és úgy megyek tovább.

Nicola Vapcarov bolgár költő verse

Pákolitz István
Naponként

aranysujtásos őszi esték
tücsökmuzsikás szép öregség
irgalmába ajánllak áldva
- nem tudom mennyi van még hátra

naponként mondjam el még jókor
ami benned a legfőbb jó volt
hogy minden minden úgy ahogy volt
mégis mégis csak érdemes volt

hogy árnyék volt hatalmam
amit akartál azt akartam
s úgy akartad amit akartál
ha kértél akkor is csak adtál

ki mindig tudta mi a dolga
ha a mennybe ha a pokolba
önmaga áldozata - foglya
- az istennek is sok lett volna

ki midig tudta mit vállal
ispilángot járt a halállal
s mert naponként volt bekerítve
jól tudta mi az: kiterítve

naponként mondjam el még jókor
ami benned a legfőbb jó volt
hogy magadat is elfeledve
lettél méltó a szeretetre

ki hetegető csalás nélkül
a ráncokba is belebékült
és naponként megbúvott ebben
az irgalmatlan szeretetben

ne a sírnál nőjön a mérték
hogy ki voltál és mennyit értél
mikor mindennek szöge-éle
legömbölyödik holt-kímélve

s a göröngy - súlyos meakulpa -
dübög a koporsómba hullva
élőnek olcsó megnyugtatásra
drága sírkő - fitogtatásra

naponként mondjam el még jókor
ami tiszta emberi jó volt
s visszfénye hull szívemre áldva
- ha mégis én maradnék árva



[Szerkesztve: 5/9/2004 Jessyka]

Radnóti Miklós: Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

Wass Albert :Őszi ajándék

Könny-lepte őszi rónán
zokogva zeng az ének.
Könny-lepte őszi rónán
már hervadást mesélnek
sóhajtozó szelek,
novemberi szelek.

A lelkemet kitárom,
s amit szívembe zártál:
van még egy nyári álmom,
egy utolsó virágszál,
egy gyönge liliom,
egy árva liliom.

Tudom, ha ezt letépem,
itt vége lesz a nyárnak,
s a virágtalan réten
majd őszi szelek járnak,
és őszi bánatok,
fekete bánatok.

A nyár messze szállott...
de szép nyarad fejében
az utolsó virágot
ím emlékül letépem,
fogadd el álmomat,
szelíd virágomat.

S ha őszi bánat éget,
és könnyedet felissza,
hadd varázsoljon téged
a régi nyárba vissza
legutolsó álmom:
hervadó virágom.

Wass Albert:

Halál

Én úgy képzelem el,
hogy a halál egy óriási nász,
legszentebb, legemberibb ölelés.
Nem fájdalom: fájdalom-felejtő.
Nem rém: rémeket elűző.
Több mint a Szépség.
több mint a Szerelem,
a Jóságnál is több:
Kegyelem.
Én úgy képzelem el,
ha egyszer oly nagy lesz a zaklatás
és akkorára nő a fájdalom,
hogy nem bírom tovább:
hozzám lép egy fehér ismerős,
szép csendesen lecsókolja a számat,
lefogja ezt a vergődő szívet,
és ennyit szól csak: elnémuljatok.
Erre megszűnik minden indulat.
Erre megszűnik minden fájdalom,
csak gondfelejtő békesség marad:
se könny, se vér, se akarat,
nem lesz már semmi sem.
Elhal a szívem dobbanása,
s végtelen álmok néma lánya
bűvös, tüzes csókjába zár.
Szeretőm lesz egy éjszakára
a széparcú Halál.

"A csend beszél tovább,
Helyettem õ mondja el,
A csend beszél tovább,
Helyettem õ énekel.

Elbúcsúzom, de ott leszek,
Ahol a szél zúg, a nap nevet,
Elbúcsúzom, de itt marad
Belõlem néhány pillanat.

Akkor is hallod a hangomat,
Hogyha fáj, hogyha nem szabad,
Mindig itt vagy, és ott leszek,
Ahol a szél zúg, a nap nevet"

B. Radó Lili

Tudd meg...
...........

Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.

Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
s hiába húnyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.

Minden hajnal, minden nap alkonyatja,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:

mert sohse voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek.

Váci Mihály:Idomítgató

Szelíd szerettem volna lenni,
mint margaréták kinn a szélben,
- de vissza kellett marni ennyi
idomítgató szenvedésben.

A testem, mint hűséges állat,
szolgált volna, de le-roskadt,
- s kidőlt lovam nyakára dőlve
néha kellett hogy felzokogjak.

B. Radó Lili: Kisfiamnak


Mint mozdony után szürke füstgomoly,
úgy leng utánad lelkem melege,
oly könnyedén, hogy alig tudhatod,
nyári égen nem bárányfelleg-e?

Bárhova futsz az éjszakában
szikrát szór szét utánad,
s e szikrafényben lassan, lágyan
szertefoszlik a bánat.

Sápassza bár idő és élet
selyemhajad ezüstre,
múlhatnak évek s újra évek:
amig vagyok, ameddig élek,
mindig utánad leng e lélek
mint mozdony után a füstje.

V. Shoffstall

Útravaló

"Egy idő után megismered a különbséget,
egy kézfogás,
és a bilincs szorítása között.

És megismered,
hogy a szerelem nem vonzalom,
és egy társ nem biztonság.

És megismered,
hogy a csók nem szerződés,
és az ajándék nem ígéret,
és elfogadod kudarcaid
emelt fővel és előre tekintő szemekkel,
asszonyi bájjal, férfias erővel,
s nem gyermeki bánattal.
És megismered hogyan építsd a jelen útját,
mert a holnapé túl bizonytalan,
hiszen a tervek, és jövők útja félúton mindig megszakad.

Egy idő után megismered,
még a nap is megéget,
ha túl sokat kérsz.
Így virágoztasd csak fel saját kertedet,
díszítsd csak fel saját lelkedet,
és ne várd,
hogy valaki más hozzon virágot neked.

És tanuld meg,
hogy tudsz szívós lenni,
és igenis erős vagy,
és igenis vannak értékeid.
És tanulj, csak tanulj,
minden búcsúval csak tanulj. . . "

Reményik Sándor: Hegedű sír

Hegedű sír, magányos hegedű
A roppant csillag-kupola alatt.
Oly kristálytiszta üveghangokon
Jajdul a végtelenbe valaki;
Úgy ostromol Istent és éjszakát,
Könyörög, lázad, adja meg magát,
Hogy lehetetlen meg nem hallani.

És mennyi ilyen kristály-hegedű -
És mennyi ilyen harmat-tiszta hang -
És megváltásra méltó mennyi bánat
Az örök csillag-kupola alatt.

Ha ezeket nem hallja senki sem,
Ha ezeket nem bánja senki sem:
Mért hallaná meg az én hangomat?

Mihai Eminescu:Ó,jössz-e már?

Látod: a fecske útra kél,
hull a sápadt diólevél;
deres a szőlő, őszre jár -
ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

Karomba veszlek itt megint,
míg szemem szomjan rád tekint,
s fejem válladon elpihen
szép szeliden, szép szeliden.

Hányszor bolyongtunk, édesem,
e völgy ölén s a réteken!
s fölemeltelek, drága társ,
hogy messze láss, hogy messze láss.

Vannak e földön mindenütt
szép nők: szikrákat szór szemük,
de mint te, oly kedves, komoly
nincsen sehol, nincsen sehol.

Te vagy a lelkem, életem:
tündökölsz tisztán, fényesen:
hol is találnék csillagot,
mely így ragyog, mely így ragyog?

Késő ősz van, csillan a dér,
halkan csörren a holt levél,
didereg a puszta határ -
ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

(Képes Géza fordítása)

Jennifer Lynch - Az erdőt hallgatva


A fákban lelkek lakoznak azt hiszem
Növekvő s fogyó lelkek
S minden levélben, hallgatag
Percek emlékei
Melyeknek nem volt tanújuk
De soha senki sem figyel rá
S nem is gondol rá
Talán a fák is látnak
És a lombsusogással
Azt üzenik
Szólni kívánnak.

Próbálták már belesúgni talán
Valaki tenyerébe
Hogy láttak egy kislányt
Akiben most valami űr tátong
Mint új s kicsiny száj
De senki se hiszi
Hogy talán a fák
Tudhatják azt
Mi oly rossz volt
Hogy mesélni szeretne
A szomorúságról
Mit látott annyi éjszakán
Hogy azt hiszem
A világnak
Az erdőbe kellene mennie
Hogy a sűrűben füleljen
S a levelek szavát lesse.
Meglássa a részleteket
A lábnyomok rajzolta
Piciny térképeket
Meglássa a levelek
Alakjában a könnyeket
Megfigyelje a lehullott
Tűlevelek finom rajzát
Melyben ott a jel talán
Mely elvezethetné
A világot
Ahhoz aki
Az űrt teremté.

Ratkó József: Amíg a szív ki nem csap

Én nemsokára meghalok,
s kialakul végleges arcom.
Szigorú arc lesz – szeressétek.
Néha majd rátok is hasonlít.

Kellett már ide ilyen arc,
szívig nyitott, hogy belenézzen,
aki a jövőt áhítozza,
s tudja meg: másképp nem lehet.

Csak szikrázva élet s halál közt;
megtanulni a drót fegyelmét,
hogy míg a szív ki nem csap, égni kell
nagyfeszültségű indulatban.

Szolgálni fénnyel és erővel,
gyűlöletileg hevülve, de szelíden,
ha egy madár belémfogódzik
bizsergő lábacskáival.

Garai László: Nők

Szemünkben megnézik maguk,
megnézik futtában a nők;
alkalmi tükreik vagyunk,
fényünkön átlebbennek ők.

És bűntetlen mennek tovább,
ha elkapták tekintetünk,
s mi – villogók, fakók, simák –
szilánkjainkra széttörünk.

Végül homokká porladunk
bontó sugaraik alatt,
testünkből csak keret: a csont
s a fekete foncsor marad.

S a fekete foncsorban is
gyilkos tekintetük ragyog,
mely földre vont és sírba vitt
és mindhalálig ringatott.

***
... s milyen jó belehalni...

Bényei József: Végrendelet

A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.
Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,
az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,
a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,
csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.
Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,
vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.
Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.
Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.

Ave Maris Stella


Tengernek Csillaga,
Isten édes Anyja,
Ave makulátlan
Mennyei szép Porta!

Gábriel arkangyal
Avéval köszöntött:
Légy Te nékünk béke,
Éva helyett áve.

Oldd a bűnös láncát,
Gyújts a vaknak fáklyát.
Űzd rólunk a rosszat,
Esdj le minden jókat.

Mutasd meg: Anyánk vagy,
Hallgasson meg érted,
Aki értünk ember
Jó szívvel lőn benned.

Szüzek legszebb Szüze,
Szelídségnek tükre,
Bűntől szabadokká,
Tégy szelíddé, jókká.

Tisztaságban éljünk,
Biztos úton járjunk,
Hogy Jézussal egykor
Együtt vigadozzunk.

Atyának dicsőség,
Krisztusnak tisztesség.
Szentlélek Istennek
Egy áldás adassék.

Sík Sándor fordítása

Guillaume Apollinaire: Búcsú

Letéptem ezt a hangaszálat,
már tudhatod; az ősz halott.
Többé téged sose látlak,
s várlak téged, tudhatod.

Ez a legszebb négysoros, amit valaha olvastam. Kevés szóval elmond mindent.

(DRÁGA BARÁTIM...)

Drága barátim, kik gondoltok még a bolonddal
nektek írok most, innen, a tûzhely oldala mellõl,
ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.
Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével
bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.
Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva
rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.

Jozsef Attila
1937. nov.

Jávor László :Szomorú vasárnap

Szomorú vasárnap száz fehér virággal
Vártalak, kedvesem, templomi imával
Álmokat kergetô vasárnap délelôtt
Bánatom hintaja nélküled visszajött
Azóta szomorú mindig a vasárnap
Könny csak az italom, kenyerem a bánat...

Utolsó vasárnap, kedvesem, gyere el
Pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel
Akkor is virág vár, virág és - koporsó
Virágos fák alatt utam az utolsó
Nyitva lesz szemem, hogy még egyszer lássalak
Ne félj a szememtôl, holtan is áldalak...

ÉRINTS MEG

Ha kisbabád vagyok –érints meg.
Szükségem van az érintésedre, úgy, ahogyan talán sosem képzeled.
Ne csak mosdass, pelenkázz és etess.
Ringass el. Puszild meg az arcomat és simogass.
Nyugtató, lágy érintésed biztonságot és szeretet ad.

Ha gyermeked vagyok –érints meg.
Akkor is, ha dacos vagyok és elutasítalak.
Ne add fel, keress új utakat, hogy közel kerülj hozzám.
Jó éj puszid édes álmokat hoz.
Mindennapi érintésed elmeséli, mit érzel.

Ha kamasz fiad vagyok –érints meg.
Ne hidd, hogy nem kell éreznem, hogy törődsz velem
Csak azért, mert már majdnem felnőttem.
Szükségem van szerető karjaidra, szükségem van lágy hangodra.
Az élet viharában a bennem élő gyermek érted kiált.

Ha barátod vagyok –érints meg.
Semmi sem mutatja jobban szeretetedet, mint egy meleg ölelés.
Mikor szomorú vagyok, egy gyógyító érintés mondja el, hogy szeretsz.
Azt mondja el, hogy nem vagyok egyedül.
Lehet, hogy az érintésed minden, amit kapok.

Ha életed párja vagyok –érints meg.
Talán azt hiszed, hogy szenvedélyed elég nekem.
De csak karjaid tartják távol a félelmet.
Szükségem van lágy, vigasztaló érintésedre
Mely emlékeztet, hogy olyannak szeretsz, amilyen vagyok.

Ha felnőtt gyermeked vagyok –érints meg.
Ha van is saját családom, akiket megölelhetek,
Mégis szükségem van anyám vagy apám karjára, mikor gyenge vagyok.
Szülőként máshogy látlak.
Már jobban tudlak becsülni.

Ha idős szülőd vagyok –érints meg.
Ahogy én érintettelek, mikor kicsi voltál.
Fogd a kezem, ülj közelebb, adj erőt.
Melegítsd megfáradt tagjaimat közelségeddel.
Bár a bőröm ráncos, érintésre vágyik.
Ne félj. Érints meg!

(ismeretlen szerző)

Nem vagyok rád dühös. Türelmetlenek vagyunk, nincs bennünk elég megértés. Álmodozunk, a lehetetlent akarjuk. Te is , én is...Szeretném elfelejteni a múltamat. Általad, veled akarok túllépni rajta. Nem hagylak el. Melletted leszek addig, míg rá nem ébredek, hogy közös álmaink sose válhatnak valóra....De ha mégis elmegyek, vissza sose nézek. Megbánás nélkül megyek tovább. Feladom az álmodozást....

/ Liv Ullmann/

Radnóti Miklós:
GYEREKKOR

Már mozdulatlanul lapult az indián,
de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán
s a szél forgatta még a puskaporszagot.
Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott,
s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár.
Rézbőrű volt az alkony. És hősi a halál.

"Ha megfoghatnék egy szivárványt, megtenném.
Csak Neked, hogy a szépségét megoszthassam Veled.
Azokon a napokon, mikor egyedül érzed magad, építenék egy
hegyet, ami csak a Tiéd lenne.
Egy hely a kikapcsolódásra, egy hely, egyedül lenni.
Ha a gondjaidat a kezemben tarthatnám, a tengerbe dobnám őket.
De ezeket nem vagyok képes megtenni.
Nem tudok hegyet építeni vagy megfogni egy szivárványt.
De engedd, hogy az legyek, amit a legjobban tudok:
Egy társ, barát aki mindig ott van Veled."

(Ismeretlen szerző)

Várnai Zseni:MINTHA ÖRÖKIG ÉLNÉL...

Úgy tégy,mintha örökig élnél,
úgy folytasd minden dolgodat,
mintha már semmitől se félnél,
az elmúlás se riogat...
Mert nem lehet fölérni ésszel,
hogy jön a Perc!
s mindent bevégzel...
megszűnsz létezni,
nem leszel!
Mintha sohase lettél volna...
s ez lenne minden élők sorsa?!

Ne gondolj erre,
nem szabad!
Csak folytasd minden dolgodat.
Úgy tégy, mintha örökig élnél!
Hinned is kell, hogy így igaz
Megérik majd munkád gyümölcse,
kertedből kipusztul a gaz...
Teremtő zápor hull a földre,
jogod van fényre
és örömre...

Nagy Ágnes:Falak


Forró sivatagban szomjazok,
égô homok körben vállamon,
víz kéne, oázis, pálmafák,
tevék látványa, mozgalmasság,
Istenem, könyörgöm, tégy csodát,
Istenem, könyörgöm, tégy csodát!

Láng hajol felém, gyertyák égnek,
mint karcsú tornyok víztükörben,
szerelem sugárként íveljen,
szabadságot röppentsen, szálljon,
tûz lobogjon, el ne aludjon,
tûz lobogjon, el ne aludjon.

Gyullad a föld lábaim elôtt,
szellô érintése bôrömön,
fogod kezem és a nyár ringat,
szemed, mint tavak kacagása,
habok között tündérek szállnak,
habok között tündérek szállnak.

Van nekem is talán egy tavasz,
arcomra virágok hullanak,
fények ülnek ujjaim hegyén,
mint galambok, lebbennek feléd,
a te csillagod rámragyog majd,
a te csillagod rámragyog majd.

Forró sivatagban szomjazok,
víz kéne, oázis, pálmafák,
Istenem, könyörgöm, tégy csodát:
legyek a pilláin napsugár,
hozzon aranyszínt nekem, varázst,
hozzon aranyszínt nekem, varázst!

Arvid Lydecken: Gyerekek dala

Olvass nekünk, édesanya,
valami nagyon szépet,
hőstettekről, csillagokrol,
kék szigetről meséket.

Mesélj nekünk a folyókról,
mik messze kanyarognak,
tündéres áfonyás dombról
s boldogságról hosszan!

Mesélj, miről dalol a madár,
miről zúgnak a nyírfák,
miért szálldos
a virághoz
a lepke, mondd el titkát.

Olvass nekünk, édesanya,
míg nem növünk nagyra.
Örömet így mi is szerzünk
esténkint, ha összejövünk,
majd neked felolvasva.

Baka István: Circus Maximus

Még kifeszül fölénk a mennybolt
felhőkkel foltozott, kék sátora,
beissza még a vért a megsötétült
porond lucskos fűrészpora,

a nézőtér is tapsol, bár a ponyvát
morogva rázzák űri szelek,
s a lyukakon átvillámlik a Semmi,
az előadás vége közeleg;

ülünk még, bár hasadoziik a vászon,
elpattannak a fény kötelei,
oszlopok dőlnek, ám mi egyre várunk,
rettegéssel és reménnyel teli,

bár előttünk csak Isten és a Sátán
megunt bohóctréfái zajlanak,
s mi hahotázunk gyáván, míg a mennybolt
rossz sátora fejünkre nem szakad.

Kosztolányi Dezső:Mint aki a sínek közé esett...


Mint aki a sínek közé esett...

És általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
cikázva lobban sok-sok ferde kép,
és lát, ahogy nem látott sose még:

Mint aki a sínek közé esett...
a végtelent, a távol életet
búcsúztatom, mert messze mese lett,
mint aki a sínek közé esett:

Mint aki a sínek közé esett -
vad panoráma, rémes élvezet -
sínek között és kerekek között,
a bús idő robog fejem fölött,
és a halál távolba mennydörög,
egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset:

Mint aki a sínek közé esett.

"Gondoltál már arra, milyen lenne, ha a nap egyszer csak megállana az égen? Megállana, és nem mozdulna többet. Minden megállana: a patak, a szél, a fű növése, az ember lába, minden. A madár a levegőben. A hal a vízben. Amit az ember gondol, és minden. Milyen lenne?
Úgy elgondolkoztam ezen néha: semmivel sem lenne több, mint amikor egy ember meghal. Valaki. Nem is egy ember, csak úgy: egy ember. Valaki. Aki hozzád tartozik. Aki minden. Aki a mindennél is több. Én azt hiszem, ez olyan egy kicsit, mint amikor a világnak vége van. (...)
Ennyi egy ember. Mindegy, hogy ki az, miféle ember. Öreg, fiatal. Kedves vagy gonosz. Mindegy az. Négy lépés hosszában, kettő széltiben. Ennyi marad az emberből, ha meghalt."

/Wass Albert: A funtineli boszorkány/

Robert Burns: Levélhulláskor

Borong a hegyormon a lomha homály,
az ér kanyarogna, de köd lepi már,
hogy sápad az év, s kondul a vidék,
ha tél veszi át a víg ősz örökét.

Barnák a mezők, meredeznek a fák,
eldobta a nyár a vidám cicomát;
bolyongva hadd hordom a bút egyedül:
hogy üldöz a sors, az időm de repül!

Míly hosszú az élet s hogy kárba veszett,
míly röpke csupán, ami még a tied,
mily képeket ölthet az ősi idő,
mily szálakat tép el a sors, a jövő.

Mily ostoba vagy, mig a csúcs hívogat,
fenntről csupa árny, csupa kín az utad!
Silány ez a sors! -de a sír nem a vég,
kell még mibe bízzon az emberiség.

Csorba Piroska: Mesélj rólam

Mesélj anya,
milyen voltam,
amikor még kicsi voltam?
Az öledbe hogyan bújtam
és tehozzád hogyan szóltam,
amikor még nem volt beszédem?
Honnan tudtad mit kívánok?
Megmutattam a kezemmel?

Mesélj rólam!
Hogy szerettél?
Engem is karodba vettél,
meleg tejeddel etettél,
akárcsak a testvéremet?
Gyönyörködtél akkor bennem?

Úgy neveztél: kicsi lelkem?
És amikor még nem voltam,
a hasadban rugdalóztam,
tudtad-e, hogy milyen leszek,
milyen szépen énekelek?
Sejtetted, hogy kislány leszek?
Mesélj anya,
mesélj rólam!
Milyen lettem,
amikor már megszülettem?
Sokat sírtam vagy nevettem?
Tényleg nem volt egy fogam sem?
Ha én nem én lettem volna,
akkor is szerettél volna?

Dsida Jenő:Az én kérésem

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,
Immár tudom, hogy nem maradnak itt,
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, -
Az élet erre lassan megtanít.

Mert mi az élet? Percek rohanása;
Fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
S a rózsabokrot földig letörik.

Illatos szirmok, zöldelő levélkék!...
A vihar szárnyán mindez elrepül,
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:
Ott áll a kert siváran, egyedül.

Én sem számítok semmi kegyelemre,
Én felettem is végigzúg a szél,
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél.

Én készen állok minden fájdalomra,
Nem hall ajkamról senki panaszt,
De most szívemnek még egy vágya volna.
S ha jó az Isten, meghallgatja azt:

Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át,
Ne várjon rájok elfásulva lelkem,
Ne törjenek le minden rózsafát;

Tépjék szirmait egyenként le, lassan;
Mind külön fájjon, sajogjon nekem,
És mindegyiket külön megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen.

"Legszebb a rózsa, nyáreső után ha
szirmán a vízcsepp napfényt törve reszket;
legszebb a csók, mit édesít sugára
könnyes szemeknek..."

/Giovanni Pascoli: Sírás/

TÜKÖR

"Mifelénk mindig olyan észrevétlenül jött az este, a nap eltűnt a hegy másik oldalán,az 'esthajnal' hunyorogva tűnt elő a szürkéskék semmiből, vele a csend, a fények, aztán a többi csillag...
Hol laknak a csillagok, itt velünk, vagy odaát ?
Vagy nem is laknak, csak jönnek és mennek ?
Az égbolt örök, rajta a csillagok, milliónyi fényes tükör, mi felnézünk rá, csodáljuk,s benne viszontlátjuk önmagunkat, apró darabokra hullva szét..."

Reményik Sándor:A visszhang korrigál



Fájt a szívem — és fájó rejtekéből

Három szócskát világgá röpítettem,

E három szót: Mi mindig búcsúzunk!

E három szónak halk visszhangja támadt,

Visszaverték a messzi kék hegyek,

A végtelenség és az éjszaka.

De mire megint fülembe jutott:

Értelme furcsán változott a szónak,

S a három szóból csak egyetlenegy lett,

Ez az egy szó, hogy: Viszontlátásra!

Juhász Gyula:Vita somnium breve


Próbáltam néha-néha a halált,
De gyáva szívem mindig visszafájt,
Hiába siralomvölgy ez a tájék,
Úgy érzem néha, hogy valaki vár még.

Talán találkoztam is már vele,
Talán más csillagról jő ide le;
Talán utolsó álmom, végső vágyam,
Talán reátalálok a halálban.

Mindegy. Rovom tovább a földi útat,
Bár sara bánt és bár a pora untat,
Egy álom él szívemben. Csak egy álom
És ez az életem
És ettől szép lesz magányos halálom.

Kovács Ákos : A hűség könyve


ÚTRAVALÓ


amikor indulsz a farkasok közé
ne báránybőr gúnyába bújj
viseld ha kell a falka színeit
joguk van látni és nem érteni:
álruhád alatt
magadra engem öltesz
a pajzsod én vagyok

és jusson eszedbe egy elrontott szavam
amelyben ott ragyogsz
és őrizz meg eltévedt gondolattal
két táncod között
dobbanva állj meg mint a szív
hangom ha zendül benned
felejts el engem hogy ha alszol
nyugodt lágy és mély helyen

nem lápos föld vagy:
pazar tulajdon
birtok és kontár műremek
nem követlek
és nem taszítlak
várok mint a vén hegyek
erőim alusznak:
egymást ölelve
bennem így vernek gyökeret

hogy legyen aki megtartson engem
ha tántorodom
ha megremegek

Juhász Gyula:A többi néma csend


Szeptember volt. Az ég üvegharangja
Derűsen kéklett, mint a jó remény
S a nyárutói kert pompája tarka
S arany volt a kert skárlátköpenyén.

Szeptember volt, évadja szép múlásnak.
A férfi, aki költő, állt merőn,
Karját keresztbe fonta, mint a bánat
S végignézett a szőlős hegytetőn.

Elment egy asszony. Tegnap még szerette,
Múzsája volt és hite volt neki,
Ma tudja már: a nő nem szereti.

Elment egy asszony. És a férfi lelke
A távozó után könnyezve száll
S úgy érzi: nem lesz többé verse már.

József Attila:FERGETEG ORMÁN


Szólnom kell akármit is és ha már együtt vagyunk, hát nektek beszélek.
Mindegy, ha azt is hiszem, hogy magamnak szólok.
Néha meghalljuk nevünket, de akkor ott vagyunk, ahol a madár se jár
A fergeteg ormán sugárzunk fölfelé messze a sugarak portengerétől

Csak a szívünkből zuhanó szelek lengetnek fölfoghatatlan villamosságot
Följebb tolom fejemről a fellegeket, de azért érzem a levegővel
Cirógatnak a tavalyi bimbók, s a lehullott levelek nyomdokai

Szólnom kell akármit is és ha már együtt vagyunk, hát nektek beszélek
A madarak meghalnak fölötte, szívére hull kicsi, hideg testük.

Nagyon szegény az ember,
Ha egyedül van és kedvesét szeretné harapdálni,
De úgy, hogy az őneki mégse fájjon.

Szilágyi Domokos

(ŐSZIRÓZSÁK)


Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt - hát mit akarnak,
da csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik le a fákról a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák.

/ A láz enciklopédiájából (1967) /

Szentmihályi Szabó Péter: Köszönöm

Köszönöm, Uram, ezt a halk zenét,
az éjszakai friss levegőt, a csendet,
köszönöm, bárhogyan is - az életemet.
Tanú lehettem a végtelen egyetlen röpke pillanatában:
kipillanthattam a gyorsvonat ablakain.
Köszönöm, hogy éltem.
A füveket, madarakat,
a folyókat, tengereket,
testvér-embereket és testvér-könyveket,
a templomokat és menedékhelyeket.
Köszönöm a Helyet és az Időt.
Köszönöm, hogy engedtél vétkezni ellened,
próbaidőre bocsátottál, s látod,
a nevedben énekelek.
Köszönöm, bárhogyan is - az életemet.
Köszönöm anyámat, apámat,
feleségemet, gyermekeimet,
barátaimat, ellenségeimet,
köszönöm, hogy most is Veled lehetek.
Látod, Neked énekelek.
Köszönöm, bárhogyan is - az életemet.

Vas István: Mikor a rózsák nyílni kezdtek


Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,
Már nem voltunk fiatalok -
Házunk körül virágzó sírkeresztek,
Szívünkben sok friss halott.

Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,
Akkor is, ha férj - feleség
Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,
S fogják egymás kezét.

Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben -
Emlékszel? volt is oka.
De ami fekete maradt, még feketébben
Ragyogott, mint valaha.

Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe
Tört fényeket rejtett a rémület,
És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje
S attól lett édesebb.

Ujjongó áhítattal ébredtünk reggelente,
Te a kertre, én terád -,
S ez az öreg nyarunk szelíden betemette
Velencét s Angliát.

Mint furcsa ráadást vagy veszélyes messzeséget
Kezdtük nézni a holnapot -
Ez volt az a nyár, mikor a tél szele szíved
Koszorújába kapott.

Volt vidámabb nyarunk s merészebb azelőtt,
De emlékszel? ez volt a legszebb.
Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők,
Mikor a rózsák nyílni kezdtek.

Wass Albert:Az aranymadár


"… Amikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az erdő.
Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyőillatából már alíg éreszhetsz valamit, de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:
- Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák…
illatukat neked gyűjtik a rét virágai…
jöttödet lesi az ösvény…
jöjj, siess…!
Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat folytogatja a honvágy. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok, amiket rádraktak a gonosz varázslatok.
Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.
Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.
Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között.
És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek,
amerre a sárgarigó hív.
Így.
Most aludj jól, a mese véget ért.
A fák is alszanak már odakint."

(részlet az "Erdõk könyvébõl")

„Tiszta, enyhe nap, vízfestékkék az ég. Egyforma kôházak mellett megyünk el, az út sáros csapássá változik, tócsákban áll a víz. Egyenest a napba sétálunk, alacsony, vízszintes fénysáv a füvön. A […] folyó: a kiszáradt, sárguló káka mereven zizzen a szélben. Át a kerítés fölötti, csikorgó falépcsôn. Hunyorítunk a napba: csillognak a mezôk zöld füvei, laposan nyúlnak el a folyó két partján, szivárványszínek, mintha lebegnének a füvek zöld sugarai fölött. Az elárasztott mezôk, öntözôárkok, víztározók halványkéken tükrözik az eget. Csendes vidék. Ember sehol. Elôttünk a fényben ezüstösen csillogó ösvény, a zománcozott mezôket sötét fûzfák keretezik, tehenek sötét árnyéka mozdul a naptól csillámos füvön, békésen legelészô, közeledô alakzatok, a farkukat sár tapasztja, köti csimbókokba. Élénkvörös galagonya díszeleg a kátyús ösvényt szegélyezô magas, csupasz bokrokon. Egy karcsú fekete bodza nem evilági neonzöld, kísérteties mohazöld törzse. Apró vörösbegy, a háta olajzöld, sötét nagy szeme nedves, a begye narancssárga. Szálegyenes tartású öregember biciklizik el mellettünk, pórázon fehér terriert futtat, a kutya átgázol a pocsolyákon. Nagy szélcsend. A távolban a vadászkutyák csaholnak. Visszanézünk a városra: […] fehér tornyai a csupasz fák zúzmarás csúcsai fölé magasodnak. Tiszta a levegô, nyugodt a táj.”


/ Sylvia Plath:Naplók/

Szombat éjjel elhunyt Sütő András.Nagyon szerettem,tiszteltem...
Az Ő emlékére idéznék egyik ismert,számomra is kedvenc esszéregényéből.


Sütő András:Anyám könnyű álmot ígér

"– Te Berta, hát teveled mi van?
– Az van, hogy megint elmegy.
– Ki megy el?
– Tudod: aki mindig elmegy! – mutat reám.
– Ó, hogy az isten áldja meg, te fiam! – csapja le apám a sapkáját, s a korsót is úgy ülteti le a fenekére, hogy nyekken belé. – Ez a szilveszter is éppen most jön, amikor te elmész. Nem igazság!
Pedig maradni szerettem volna.
Olyannyira visszaszoktam e parányi világba, mint az akváriumba ültetett hal; kicsi hal, korsónyi víz, néhány csillámló kavics, sziklautánzat, tengerutánzat; fönt valahol kétarasznyira, ahol a nagy égnek kell lennie, sárgán világol az óriási nap: egy mogyorónyi villanykörte. S a mozgás benne néhány szép lendület, szinte óceáni, egészen az üvegfalakig, amelyek, miközben azt mímelik, hogy nincsenek, az akadálytalanság látszatával csábítanak örökös újrakezdésre. Ha megtagadnám is azzal, hogy elmegyek, a lehetetlenséget kísérelném meg, miként a hal sem tudja megfosztani magát attól a kevés víztől, amely rabsága, de szabadsága is egyben: az élete.(...)

Mintha partra jutott volna az iménti szomorúságából; amolyan törött-szárnyú nevetéssel integet utánam. Apám csak ennyit szól:
– Aztán gyere még…

Ott állnak ketten a fehér rajzásban, vállukat belepi a hó."

Arany János:
A MÉH ROMÁNCA



Ablak alatt
A pünkösdi rózsa,
Kezd egy kicsit
Fesleni bimbója:
Kékszemű lyány
Válogat belőle,
Koszorúnak
Holnap esküvőre.

Reménykedik
Egy kis méh az ágon:
Szép eladó,
Jaj, ne bántsd virágom!
Ezt az egyet
Magamnak kerestem,
Alig hasadt
Mikor eljegyeztem.

Felel a lyány:
„Te bohó kis állat!
Lelsz te rózsát,
Nem egyet, ha' százat,
Holnap is nyit,
Holnap is eljössz te,
Csak ne kívánd
Ami legszebb közte.”

Mond a kis méh:
„Szőke szép hajadon,
Neked Isten
Hű szeretőt adjon!
Nem sok, amit
Kívánok tetőled:
Ne szakaszd le
Az én szeretőmet.”

Felel a lyány:
„Dehogynem szakasztom!
Dehogy leszek
E ne'kűl menyasszony!
Koszorúmban
Ezt fonom előre,
Úgy vigyenek
Holnap esküvőre.”

El se mondá,
Nyúlt a szép bimbóhoz,
Hogy letörje
A virágcsomóhoz.
A szegény méh
Rárepűlt kezére,
Csókot adni
Annak a fejére.

„Hess te gyilkos!
Ne bocsáss fulánkot:
Leszakasztám,
Vigyed a virágod."
»Szép menyasszony,
Már hekem mi haszna!
Koszorúdnak
Híja lesz miatta.«

Koszorúdnak
Híja lesz miatta
-Ezt a kis méh
Keserűn mondhatta,
Mert a szíve,
Hiába parányi,
Nagyon tudott
A virágért fájni.
S a leánynak,
Hiába kiáltott,
Szeme alá
Üti a fulánkot;
Szegény bogár!-
S maga haldokolva
Félreült, egy Rozmarin-bokorra.
Szép menyasszony
Jajgat a sebével,
Esküvőre
Sem mehet szemével:
Holdfogyásig
Dagadt lőn a tája ...
Azalatt meg
Elhagyá babája.

(1847)

Ady Endre
Nekünk Mohács kell

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szívű sihederje,
Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.